Magyar Star Trek rajongói blog

Leonard Nimoy: Spock vagyok

2017. április 21. - StarTrekker

leonard-nimoy_spock_toy.jpg

Kicsit több, mint két éve távozott el közülünk Leonard Nimoy, akinek neve egybeforrt szerepével. Spock a Star Trek eredeti sorozatának egyik (ha nem a) legnépszerűbb karaktere volt. Az idők során nemcsak színészként, hanem egyéb kreatív szerepkörökben (íróként, rendezőként) is részt vett a sorozat készítésében. Önéletrajzi írásában így egyébként egy ezen túl is érdekes nézőpontból mutatja be a sorozat készítését és viszonyulását a karakterhez. "Spock vagyok" című könyvének első fejezetét a lapozás után olvashatjátok.

Leonard Nimoy: Spock vagyok

Kezdjük mindjárt az elején két eget rengető vallomással:

  1. Magamban beszélek,
  2. És hangokat hallok a fejemben.

Vagy inkább úgy mondanám, hogy a személyiségem egy bizonyos aspektusához beszélek, és gyakran hallok egy bizonyos hangot válaszolni a fejemben – egy nagyon nyugodt, nagyon is racionális hangot, akit gondolom elég sokan ismernek. És ha bele tudnának hallgatni a csöndes beszélgetésbe, ami a fejemben zajlik jelen pillanatban, a következőt hallanák:

NIMOY: Spock, tudod mekkora szerencse, hogy ismerjük egymást?

SPOCK: Én nem hiszek a „szerencsében”. Abban hiszek, hogy minden esemény statisztikailag megjósolható.

NIMOY: Igazán? Akkor születésem pillanatában mekkora volt az esélyem arra, hogy ha felnövök, eljutok Hollywoodba, találkozom Gene Roddenberryvel, és híres leszek egy zöldvérű, hegyesfülű földönkívüli lény szerepében?

SPOCK: A születésed pillanatában? Körülbelül 783 324 476,76 az egyhez.

NIMOY: Aha! Látod? Mégiscsak szerencse volt! Az esélyek ellene szóltak!

SPOCK: Nem teljesen. Mert életed minden pillanatában, egy esemény következett a másikból, ami miatt későbbi események valószínűbbé váltak. Például, amikor Bostonból Los Angelesbe költöztél, és keményen dolgoztál a szakmádban, jelentősen megnövelted sikeres színészi karriered valószínűségét, 1 726 534,2:1-ről 351 233,82:1-re.  Pont úgy, ahogy nekem nőtt az esélyem, hogy az Enterprise-on szolgáljak, azáltal, hogy jelentkeztem a Csillagflotta Akadémiára. Ahogy a ti Miguel Cervantesetek is mondta: „A szorgalom a jószerencse szülőanyja.”

NIMOY: Igen, de amikor eljutottam Hollywoodba, mi volt az esélye annak, hogy eljátszhatok egy űrlényt a Vulkán bolygóról?

SPOCK: (sóhajt) Körülbelül 3 400 679 929,936 az egyhez…

NIMOY: Nincs több kérdésem!

 

Amikor ezeket a szavakat írom a szerencséről meg a valószínűségről, egy Floridába tartó repülőgépen ülök, tollal a kezemben, egy sárga írótömböt egyensúlyozva az egyik térdemen. És nem tudok nem arra gondolni, hogy micsoda szerencsés fickó vagyok. Tudják, épp egy Star Trek találkozóra igyekszem, ahol hihetetlenül túláradó szeretettel és melegséggel fognak fogadni.

És korábban ma reggel, a repülőtéren, amikor kiszálltam az autóból, a csomagkezelő rögtön felismert, és rám mosolygott: „Jó reggelt, Mr. Nimoy! Jó utat kívánok!”

Megráztam a kezét, megköszöntem, és elindultam megkeresni a kocsit, ami a kapuhoz visz majd. Itt ismét szívélyesen fogadtak. „Attól tartok, nem tudom feltranszportálni” – mosolyodott el a sofőr  –,”de szívesen elviszem.”

Amikor végül odaértem a kapuhoz, a mosolygó utaskísérő üdvözölt: „A légiszemélyzet folyamatosan azt kérdezi tőlem, becsekkolt-e már.”

Most itt ülök a székemben, kényelmesen és kiszolgálva, miközben tudom, hogy további kellemes fogadtatásokra számíthatok Floridában.

Miért kapok ennyi sok jóindulatot és meleg érzéseket vadidegen emberektől?

Nos, nagy része a kapcsolatomnak köszönhető egy bizonyos földönkívülivel – egy elvileg nem érző karakterrel, aki azt állítja, nem tudja viszonozni a feléje irányuló közszeretet hullámait. Még az a pár botor lélek, aki egy darab Star Trek-epizódot sem látott soha, valahogy még ők is ismerik a hegyesfülű fickót.

Féltékenynek kellene rá lennem?

Viccelődtem ezzel, egy könyvben, amit a ’70-es évek közepén írtam, „Nem vagyok Spock” címmel. Elmeséltem egy beszélgetésemet színészek egy csoportjával, és ahogy távoztam épp, az egyik színésznő utánam szólt: „Leonard, szeretünk!” Szívélyesen megköszöntem, de ugyanakkor hozzá akartam tenni: „Majd megmondom neki, ha látom.” Ahogy a könyvben is írtam: csöndben folyamatosan a hátam mögött áll egy nagyon féltékeny, örökké jelenlevő vulkáni!

 spock_llap.jpg

SPOCK: Mondd meg neki, hogy elfogadom a bókot, még ha emócionális is.

NIMOY: Milyen bókot?

SPOCK: Azt mondta, szeretnek engem.

NIMOY: Nem azt mondta. Egész pontosan azt mondta: „Leonard, szeretünk!”. És tudom, hogy semmi baj sincs a hallásoddal!

SPOCK: Ha biztos vagy a szándékaiban, miért vagy ilyen izgatott?

NIMOY: Nevetséges! Minden alkalommal, amikor bókolnak nekem, te lenyúlod! Elteszed saját magadnak!

SPOCK: Bókolt volna neked, ha én nem vagyok?

NIMOY: Nem…

SPOCK: Akkor miért gondolod, hogy neked szólt?

 

Nagyon élveztem a könyvírást, és hogy párbeszédeket folytathatok önmagam és Spock között. Meg akartam válaszolni egy csomó gyakran feltett kérdést, és felfedezni a kapcsolatot egy színész és egy karakter között, akibe ő lehelt életet – különösen, hogy ez a karakter látszólag saját életre kelt.

De hatalmas hibát követtem el, amikor címet adtam a könyvnek. Sok hibát követtem el életemben, de ez egy jó nagy volt, és kint volt a közönség szeme előtt. Talán nem volt olyan szörnyű, mint amikor Roseanne Arnold hamisan énekelte a nemzeti himnuszt, az ágyékához nyúlkálva és köpködve egy teli stadionnyi baseball-rajongó előtt, de az enyém egy valóságos vihart indított el, ami több évig tartott, és egy csomó keserűséget okozott. Tulajdonképpen majdnem megakadályozta a rendezői karrieremet – de erről majd később.

Amikor megírtam a könyvet, és átadtam a kiadónak, beszélgettünk a címről, és megállapítottuk, hogy Spocknak benne kell lennie. Felvetődött pár ötlet, mint például a „Spock és én”, vagy az „Életem Spockkal”, de mind unalmasnak tűnt. Én egy ütős címet akartam.  Eszembe jutott egy incidens, amit leírtam a könyvben, amikor egy anyuka rám mutatott a fiának, hogy: „Ott van Mr. Spock.” A kisfiú üres tekintettel bámult rá, nem ismert fel, mert nem a vulkáni jelmezben voltam.  Ezt az eseményt – és a tényt, hogy gyakrabban kérik tőlem Spock autogramját, mint az enyémet - használtam fel az egyik fejezet sarokköveként, aminek az volt a címe, hogy „Én nem vagyok Spock”, amiben egy filozofikus vitával szórakoztam arról, egy színész azonos-e a karakterrel, amit játszik. Így kezdődött:

Én nem vagyok Spock.

De akkor akkor miért fordítom oda a fejemet, ha egy idegen ezen a néven szólít az utcán? Miért érzek egy apró szúrást, amikor valaki megkérdezi, hogy „mi történt a fülemmel”? Én nem vagyok Spock.

De akkor miért önt el egy csodálatos meleg érzés, ha hallok vagy olvasok egy a vulkáninak szánt dícséretet?

„Spockot Elnöknek!” – hirdeti egy matrica az előttem haladó autón.  Elönt a büszkeség, és elmosolyodok. Pedig én nem vagyok Spock.

Pedig ha én nem vagyok, akkor ki ő? És ha én nem vagyok Spock, akkor ki vagyok én?

spock_president.jpg

Visszatérve a címmegbeszélésekre a kiadóval, azt gondoltam, hogy az „Én nem vagyok Spock” működni fog. Természetesen fel fogja kelteni a potenciális olvasók figyelmét, és kíváncsivá teszi őket. De a kiadó aggódott: „Ez egy negatív cím, és a negatív címek nem fogynak jól.”

Én meg, amilyen okostojás vagyok, azzal vágtam vissza: „Na és mi van az Elfújta a szél-lel?”

A vitát megnyertem, és nagyon sajnálom, hogy így történt, mert ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Az „Én nem vagyok Spock” 1975-ben jelent meg, abban az időben a Star Trek-jelenség épp csak elindult. Az NBC-n, ahol három évig botladoztunk, a sorozat csak marginális siker volt, de a szindikációban új életre kelt. A helyi tévéállomások olyan időpontokra tudták rakni a műsort, ami könnyebben hozzáférhetőbb volt, és így a show és közönsége fokozatosan egymásra talált. A ’70-es évek közepére médiaesemény lett. Egyetemeken nem tettek előadásokat a Star Trek sugárzásának óráira, hogy elkerüljék a várható hiányzásokat! Voltak professzorok, akik epizódokat használtak óráikon, és még ma is egész kurzusokat szentelnek a Star Trek-jelenség egyes aspektusainak sok egyetemen. Voltak tévéállomások, amik Star Trek-maratonokat tartottak hétvégéken, és sok városban napi ritmusban sugározták minden este 6 vagy 7 órakor. Édesanyák viccelődve reklamáltak, hogy tönkre tettük a családi vacsorákat, mert senki nem akart enni, amikor Trek volt a tévében!

Új hívek ezrei és ezrei ültek a tévékészülékek előtt, akik szóról-szóra tudták az epizódok szövegeit. Hamarosan egyként sírtak fel: „Adjatok nekünk még Star Treket!”

És ennek az elkeseredett követelődzésnek a ködében, én megnyertem a pici kis vitámat a kiadóval, és kiküldtem a könyvemet, a gyermekemet, az utcára. És ez a gyermek naív, vékony hangon azt mondta: „Én nem vagyok Spock”.

i_am_not_spock_01.jpg

Okos, mi? Az időzítés és a címválasztás nem is lehetett volna rosszabb. Ami ezután jött, az a közönség frusztrációjának mély és szomorú sóhaja volt, amit a düh, sőt, az utálat fellángolásai követtek. Kaptam egy csomó rosszindulatú levelet, aminek többsége úgy szólt: „Mi tettünk azzá, ami vagy, de éppúgy el is dobhatunk!”.  Balszerencsémre, az ezután megjelenő sajtócikkek csak olaj volt a tűzre. Mert sokkal jobban fogytak a lapok, ha az volt a szalagcím: „A színész elutasítja a karaktert, ami azzal fenyegeti, hogy elemészti.”

Pár évig ezután az volt a közvélekedés, hogy azért nem készül több Star Trek, mert én megesküdtem, hogy sosem játszom többé a vulkánit, mert én utálom Spockot.

Az egyik ok, amiért írom most ezt a könyvet,  hogy örökre cáfolhassam ezeket a csúnya és alaptalan pletykákat. Nos, íme írásban: én nem utálom a vulkánit. Sőt, tulajdonképpen mindig is kedveltem, és ahogy említettem az „Én nem vagyok Spock”-ban is, ha valaki odajönne hozzám, és azt mondaná: „Nem lehetsz Leonard Nimoy többé, de bárki lehetsz, akit csak akarsz!” – egy percig sem hezitálnék a válasszal. Spock akarnék lenni. Kedvelem, tisztelem, és csodálom őt.

Ami a Star Treket illeti, roppantul büszke vagyok és örülök, hogy szerepet játszhattam (szó szerint) egy tévésorozat sikerében, ami kulturális eseménnyé vált. Korábban beszéltem arról a büszkeségről, amit átsöpört rajtam, amikor megláttam a „Spockot Elnöknek!”-matricát; ma reggel hasonlót éreztem (bocs, Spock!), amikor lapozgattam a Los Angeles Times-t. A címlapfotón Norman Thagard amerikai asztronauta és kozmonauta bajtársai láthatók a Mir űrállomáson, alatta felirat: „Az Új Nemzedék”.  Hátrébb, az életmód rovatban megtalálható az új Chrysler-kombi kritikája: „Eljut oda, ahol kocsi még nem járt azelőtt”. A Star Trek, úgy tűnik, beszivárgott a kultúránkba, és velünk tart a jövőbe. Látogass meg bármilyen számítógépes hálózatot (A könyv 1995-ben jelent meg. - Nocadlee), és azt találod, hogy a Star Trek-szekció az egyik leglátogatottabb: rajongók beszélgetnek a Star Trek miriádnyi formájáról, az eredeti sorozattól a filmeken át, a három folytatás-sorozatig (lásd előbb). Nemrégiben láttam egy interjút az Apple Computers egyik alapítójával, Steve Wozniakkal. Ahogy az irodájában ült és beszélt, nem tudtam nem észrevenni a nagy posztert a háta mögött, rajta minden számítógépes tudós zöldvérű védőszentjével, Spockkal.

Nagyon örülök, hogy részese lehettem egy ilyen jelenségnek.

De igen, ha technikailag akarjuk tekinteni, én nem vagyok Spock. Én egy Leonard Nimoy nevű színész vagyok, aki játssza ezt a karaktert.

Ugyanakkor tökéletes érveket lehetne felhozni arra, hogy én vagyok Spock. Végülis, mint színész, a saját érzelmi (vagy nem-érzelmi) erőforrásaimat használtam fel, hogy megalkossam a karaktert. Önmagamból adtam részeket a szerepnek, és őszintén szólva, az évek során egy csomó a vulkáni modorából és filozófiájából átragadt rám.

Vajon Spock egyszerűen csak egy „maszk”, amit viselek, mint az ókori görögök az amfiteátrumokban, vagy ennél jóval több? Modernkori előadók nem viselnek nagy, stilizált maszkokat, a modern színészet realizmust követel. Vajon ez azt jelenti, hogy egyenesen a színész szívébe és lelkébe látunk egy előadás során, vagy egy láthatatlan „homlokzatot”, egy „maszkot” látunk csupán?

A válasz talán az, hogy mindkettő. A Star Trek VI egy jelenete jut eszembe, amit Bill Shatner és én játszottunk Spock lakosztályában. Az önvizsgálat egy pillanatában Spock megkérdezte Kirktől: „Lehetséges, hogy mi ketten, te és én, úgy megöregedtünk és olyan rugalmatlanná váltunk, hogy többé már nem vagyunk hasznavehetőek?”

usefulness.jpg

Ahogy a kamera elindult, hirtelen azt éreztem, hogy lehullik a „maszk” – mintha Leonard Nimoy kérdezné ezt Bill Shatnertől. (A mondanivaló valóban ez volt. Spock kérdése a mi hasznavehetőségünkre vonatkozott a Föderációnak; de mint Nimoy Shatnernek a kérdés a hasznevehetőségünkról szólt a Star Treknek.)

Abban a pillanatban, úgy éreztem, egy teljes összeolvadás jött létre, a különbség köztem és Spock között teljesen eltűnt. Nem csak Spock beszélt Kirkhöz, de egyként és ugyanazon hanggal Nimoy is szólt Shatnerhez. Spock és én eggyé váltunk.

És most hadd tegyek egy érdekes csavart egy régi történetre. Emlékeznek a történetre az „Én nem vagyok Spock”-ból az anyukával meg a kisfiúról, aki nem ismert fel? Pár nappal ezelőtt beszálltam egy liftbe, és ott volt egy édesanya egy kisfiúval. (Nem, nem ugyanaz a pár húsz évvel ezelőttről!) Ez a kisfiú körülbelül ugyanolyan korú volt, mint az első – úgy 6-7 éves.

A nő szeme majdnem azonnal kitágult, és szelíden oldalba bökte a fiút. Elmosolyodtam, türelmesen vártam, amíg felkeltette a gyerek figyelmét és rám mutatott.

Nos, a gyerek jól megnézett, de a felismerés legkisebb jelét sem mutatta. Biztos voltam benne, hogy az az esemény fog lejátszódni, ami a múltkori könyv címét is adta.

Az anya végül feladta, szégyenlősen rám mosolygott és megkérdezte: „Kérhetnék egy autogramot a férjemnek, Mike-nak? Ő az Ön nagy rajongója.”

Elvettem a tollat és a papírt, felfirkantottam a nevem (közben végig azon gondolkodtam, hogy nem lenne-e elég, ha csak annyit írnék: „Spock”), aztán rákacsintottam a fiúra, aki még mindig homlokát ráncolva, zavarodottan álldogált.

Amikor a lift elérte az emeletemet, kiléptem. Miközben az liftajtó becsukódott mögöttem, hallottam, hogy az anyja azt mondja: „Ez Leonard Nimoy volt!”

Kellemesen meglepődtem, de ugyanakkor meg voltam döbbenve, őszintén azt vártam, hogy inkább azt mondja: „Ez Spock volt!”

És ezúttal, ezt teljesen elfogadhatónak tartottam volna. Tulajdonképpen majdhogynem azt kívántam, hogy Spocknak hívjon, mert  talán a kisfiúnak könnyebb lett volna.

És ha azután, hogy az Anyuka Leonard Nimoynak nevezett volna, és a kisfiú megkérdezte volna, hogy: „Te vagy Spock?”, én boldogan feleltem volna:

- Igen, én vagyok.

i_am_spock.jpg

Sok minden történt velem – és Spockkal -, az „Én nem vagyok Spock” 1975-ös megjelenése óta. Ez az egyik, amiért meg akartam osztani ezt a könyvet. Ha visszatekintek az elmúlt 30 évre, hihetetlenül hálás vagyok a vulkánival való kapcsolatomért. Egy csomó csodálatos lehetőséghez jutottam általa. És szeretném azt gondolni, hogy ahogy az ő vulkáni logikája egy kicsit kiegyensúlyozó hatással volt rám, az én érzelmes emberi személyiségemből is ragadt őrá valami. Tudom, hogy mindketten sokat értünk és érlelődtünk ezalatt a három évtized alatt.

És ha újraírhatnám az idézetet, amivel ez a fejezet kezdődött, azt mondanám:

 

NIMOY: Spock, remélem tudod, hogy nem vagyok féltékeny rád, és nem akarok versenyezni veled. Végül is, én te vagyok. Te pedig én.

SPOCK: Tessék??

NIMOY: Te belőlem születtél. Az én személyiségem részeiből.

SPOCK: (mereven) Nem látok bármilyen nyilvánvaló kapcsolatot. Végülis, te egy érzelmes ember vagy. Én pedig…

NIMOY: Igen, igen, tudom. Te egy vulkáni vagy. Fél-vulkáni. De egy részed ember. Hadd fogalmazzak másként. Ha én nem léteznek, te sem léteznél, ugye?

SPOCK: (szünet) Talán nem.

NIMOY: Talán ha esetleg egy másik színész keltett volna életre. De akkor nem pont ugyanaz a vulkáni lennél, ami ma, ugye?

SPOCK: (vonakodva enged) Nem. Gondolom, nem.

NIMOY: Mindketten nagyon szerencsések vagyunk, Spock. Szerencsések, hogy azt az életet élhettük, amit élünk, és szerencsések, hogy ott vagyunk egymásnak. (felkészül egy újabb leckére a szerencséről és a statisztikáról)

SPOCK: (csöndesen) Igen, azt hiszem, azok vagyunk…

Fordította: Tóth László (nocadlee)

A bejegyzés trackback címe:

http://startrekker.blog.hu/api/trackback/id/tr5012443171

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.